A filmben látni, mennyire más volt az F1 a 90-es években: az FIA nem igazán vizsgált semmit, a csapatfőnökök nem igazán úgy választhattak pilótákat, ahogy talán kellett volna, és a versenyzők sem úgy kerültek az F1 közelébe, mint az utóbbi években.
Hill sosem gokartozott. Szinte semmilyen autóversenyzői előképzettsége nem volt, leszámítva egy viszonylag rövid formaautós időszakot és némi versenymotorozást. És persze apuka génjeit.
De mégis a legérdekesebb a filmben az a fajta nyitottság, ahogy Hill a saját önbizalomhiányáról beszél, amit apja váratlan halála okozott benne.
Ahogy elmeséli, hogyan érezte ezt meg azonnal rajta Senna és Schumacher is.
A brazil az első pillanattól támogató és segítő volt vele és a családjával (Hill egy down szindrómás fiú apukája). Számomra is meglepő új információ, hogy Ayrton azon a vasárnapon utoljára Damon feleségével, Georgie-val beszélt, mielőtt felvette a sisakot és beült az autóba, amiből már sosem szállt ki.
Az pedig talán még érdekesebb, hogyan “használta” ezt a fajta sebezhetőségét teljesen más irányból Schumacher, aki a cél érdekében kíméletlenül mindig oda ütött, ahol a legjobban fájt. Adelaide-ben ugyanúgy, mint utána a legtöbb sajtótájékoztatón, futamon.
Szóval ha tehetitek nézzétek meg, időutazás a 90-es évekbe, ami számomra azért különösen kedves, mert az F1 iránti rajongásom igazából Damon Hill szeretetével csúcsosodott ki, akiről azóta is mindenki azt bizonygatja nekem, milyen középszerű és gyenge versenyző volt.
Nézzétek meg a filmet…nem volt az.
